A koránkelők hangján

Beköszöntő

Üdvözlet az olvasónak! Üdvözlet mindazoknak, akik megvették e lakóte­rületi újság próbaszámát, s így járultak hozzá forintjaikkal nyomdaszámlánk kiegyenlítéséhez. Lapunk ugyanis csak akkor élhet tovább, ha eltartja, akinek készül: az olvasó. Ezt leginkább a Kül­város éves előfizetésével, rendszeres vásárlásával teheti meg bármely támoga­tónk. Mi, szerkesztők és kiadók pedig hirdetési bevételeinkből próbálunk majd gazdálkodni, s nem utolsósorban igyekszünk az olvasó kedvében járva el­adható, érdekes újságot csinálni ebből a számítógéppel létrehozott vékonyka kis kiadványból.

Az is bolond, aki lapot indít, alapít ma Magyarországon ezekben a pénz- és papírhiányos időkben – mondhatnák Csokonai után szabadon az örök kétel­kedők, a bizalmatlan kishitűek, a leg­enyhébb kockázattól is irtózók, a kudar­cot sosem vállalók. Mondják, mondták is ezt néhányan még megjelenés előtt, de válaszunk erre más nem Iehet, mint az, hogy nem csupán üzleti, haszonleső szempontok alapján szerveződhet egy ilyen civil vállalkozás. Épp` ellenkezőleg! Úgy véljük, mióta kísértet járja be a kul­túrát, a gazdaságosság kísértete, és a technokraták meg a merkantil szemlé­letűek nyereséget és veszteséget hozók táborára osztják az országot, nos, ilyen­kor kell igazán összefogni a szétesőben lévő közösségeket, ilyenkor kell meg­szólítani a napi gondokkal, erkölcsi és eszmei válsággal küszködő, befelé forduló embert. Kultúráról és közösségről beszélünk elsősorban, mert nép­művelők indítják útjára a Külvárost, művelődési ház a kiadó is. Népművelői észjárással tehát így fogalmazhatjuk meg szándékunkat: ha a nép nem jön a műv. házba, menjen a műv. ház a néphez, a nép házába. Jelen esetben egy újság formájában.
De nem akarjuk kisa­játítani a lapalapítás ötletét, ezért szólnunk kell róla, hogy a nép küldötte ezúttal bejött a kulturális intézménybe: a lakóterület társadalmi és politikai szervezeteinek képviselői szorgal­mazták a terv megvalósítását. Mert megnőtt a lakosság információéhsége; a helyi ügyekben is gyors, pontos és hiteles tájékoztatást kíván. Igyekszünk közérthetően, népszerű formában so­kakhoz és meggyőzően szólni: nem fé­nyesre lakkozva mindent, ami szürke s érdes felületű. Egy újság, amely a lakó­terület életével foglalkozik, már puszta létével, tekintélyével is javíthatja az ál­lampolgári közérzetet, hiszen az emberek, ha magukénak vallják, akkor tudják, hogy legalább van hová, van kihez fordulniuk, ha máshol nem hall­gatják meg őket. Mindezek mellett egy ilyen lap a társadalmi ellenőrzés, a la­kossági visszajelzés hatásos eszközévé válhat, mivel fórumot teremthet a többszólamú érdekkifejezésnek, s ezáltal segítheti a döntéselőkészítőket is. Reméljük, ebben a mostani hangza­varban nem tűnik el a döntően munkás­rétegek lakta, sokhelyütt elöregedett peremkerületek érdekvédelme a „nagy­politika" vagy a város általános helyzet­képének árnyékában.

A Külváros a koránkelők hangja! Írásainkkal ellene leszünk azoknak az újreformereknek, azoknak a hivatásos mozgalmároknak, akik csak szavakkal jelzik megújulásukat, miközben csele­kedeteikkel továbbra is a pincepör­költszagú forradalom hívei, s fehér asztalnál ápolják kiváltságaikat. Cik­keink szellemével szembeszegülünk azzal a primitív szocializ­mus-képpel, amely pusztán a kapitalizmust tagadva lelkesít jobb munkára, ugya­nakkor az egyenlősdire építve állami se­gítséggel zsákmányolja ki a szorgalma­san dolgozókat a léhák, a lógósok, a lumpenek, a linkek, a lazsálók javára.
„Az állam akkor erős, ha a tömegek mindenről tudnak.” E gondolat­ból indulhatott ki államminiszterünk a minap, amikor így fogalmazott: „Nyil­vánosság nélkül nem jut el a hatalom hangja a néphez, de a nép igazi hangja sem a hatalomhoz.” A Külváros szer­kesztősége ugyanezt vallja és kiegészíti azzal, hogy az alulinformált ember vagy demagóg, vagy báb.

Nagy a felelősségünk, mert úgy tartjuk; a társadalom számára a sajtó a hatalom ellenőrzésének egyik legfontosabb eszköze, a sajtó képviselője pedig a közvélemény szeme és füle. Újságunk nem zárkózik el attól, hogy városré­szünk eredményeinek, sikereinek, napi életének bemutatásán túl hangot adjon az esetleges ellenvéleményeknek is.
Talá­lunk témát bőven. Az előttünk járók túl sokáig hivatkoztak az össztársadalmi ér­dekekre, miközben megfeledkeztek az egyesről, ez egyénről, magáról az ember­ről. Mi, hozzá, a személyiséghez szeretnénk szólni, s nem a „munkaerőhöz”, mint „termelési tényezőhöz”. Szólni kí­vánunk a hátrányos helyzetűekről, idő­sekről és fiatalokról, nagycsaládosokról és magányosokról egyaránt, a szegé­nyekről, az egzisztenciális gondokkal küszködőkről, azokról, akik nem biztos, hogy meg tudják fogalmazni gondjaikat.

“Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus! Ne ejtsen meg a könnyű, puha élet varázsa; nehogy cserben hagyd a veled egysorsúakat, mert téged talán megtűrnek a felsőbbek között ...” Csaknem száz éve üzente ezt Benedek Elek fiának, s nem üzenhetne ma sem és más sem ennél magasztosabb, aktuáli­sabb útravalót a nép művelőinek, egy újság szerkesztőinek. Szeretnénk e „szent ügy” szolgálatába állni.
Ez itt a külváros népének hangja, a koránkelőké!