Fellininek ezt a filmjét eddig nyolcszor láttam. De lehet, hogy kilencszer. S mielőtt meghalok, még megnézem egypárszor. Mert ebben a filmben minden benne van, ami emberi. Egyszóval magunkra, magamra ismertem.

Sokszor nem tudom eldönteni, hogy Zampano vagyok-e, vagy Gelsomina, vagy éppen a kötéltáncos. De az is lehet, hogy mindegyik. Bár talán a kötéltáncos szeretnék lenni legjobban. Még akkor is, ha korán meghal...

Az előre megfontoltan végigivott éjszakák után, mikor mindenkibe belekötöttem, és reggel belenézek a tükörbe, olyan vagyok, mint Zampano, az állat. Nem érdekel senki és semmi, csak az, hogy újra beleveszek az éjbe, amely már azon a hajnalon elkezdődik...

De legbelül talán Gelsomina maradtam leginkább. Ő nem bolond, nem szellemileg visszamaradott, hanem egy érzékeny, tiszta gyermek. Aki tudja, hogy küldetése van, mert valakinek szüksége van rá. Teszi a dolgát és szenved, de nem menekül el. A szememben többet ér ő, mint bármilyen jól szituált, kikent-kifent nő.

Végül itt van a kötéltáncos. Aki hányattatásai során megtanulta a derűs bölcsességet. Az életben mindenkinek megvan a maga feladata, mindennek megvan az értelme. Úgy gondolom, és is tudok hinni ebben.

Azt kérdezheted, miért pont ebben a lapban írtam le mindezt? Azért, mert Zampano és Gelsomina világa az, amit ennek az újságnak a címe jelent. A városszéli szűk utcák, a hulló vakolatú oldalba rúgott házak. S én itt érzem jól magam. Nem azok között, akik arisztokratikus mosolyok és csillogó ruhák mögé rejtik jól informált korlátoltságukat. Mindent tudónak hiszik magukat és közben semmit sem értenek az őket körülvevő világból, szenvedésből.

Mert én szeretem azokat a borostás arcú férfiakat, akik a füstös kocsmákba belépve ismerősként köszöntik egymást, és rossz fröccseiket iszogatják.

Szeretem ezeket az elfonnyasztott asszonyokat, akik a sparheldes konyhában, a viaszosvászonnal borított asztalok mellett mindig állva esznek. S ha egy kicsit mégis megpihennek, akkor is csak fél seggel ülnek a széken. Mert tudják, bármelyik pillanatban ugraniuk kell, hogy kiszolgáljanak valakit. Olyanok ők, mint Gelsomina. Belenyugodtak, hogy ez a feladatuk, az életük értelme. S ők a legfontosabbak.

Mert lehet, hogy végül mi is odakerülünk a tengerpartra, mint Zampano és zokogó magányunkban a homokot markolásszuk.

Sokan élnek a kőtenger partján, a külvárosban. De véres körmükkel csak a betonba tudnak kapaszkodni...

Martin Zoltán