|
Szatmári Helga: P U N K O K Képek egy készülő riportkötetből
Ott tanyáztak a pályaudvar homályos zugaiban. Gomolygó tartalmú zacskó egyik kezükben, a másikban alkohol. Alkotókedvükben néha graffitiztek: "Készek vagyunk bármire, nem vagyunk jók semmire. Ha az emberiségnek nincs alja, leesik a közepe" – ilyeneket firkáltak...
Nem zavarta őket az emberek pályaudvari áradata, az sem, ha végigmérik őket, miközben talán azt gondolják: "Hol van az anyátok?" Előjönnek az emlékek a punkokról és magamról még ma is. Egyik vissza-visszatérő emlékem, hogy ott vagyunk a pályaudvaron, a punkok épp körbevesznek, odajön hozzám egyik barátnőm, olyan félig-meddig szolid lélek, és azt mondja: tudod, Helga, cseppet sem csodálkozom, hogy "ilyenek" között látlak. Azóta sem tudom eldönteni, hogy ezt dicséretnek szánta, vagy minek. A másik eleven emlékem Tasli.
Akkoriban is épp bujdokolt Tasli, s azt mondta, azért nem megy haza, mert az apjával nem akar verekedni. 16 éves volt, nagyon fáradt és állomásszagú. Látszott rajta nem egyszer, hogy le kell rombolnia magában az elérzékenyedést, csak úgy mégsem sírhatja el magát, pedig elsírná. Vérfoltos lett a nadrágja, mert a rendőrök gumibottal verték meg. A bakancsán, s a testén meg a lelkén kívül más tulajdona nem nagyon akadt. Volt egyszer egy vadi új, négy napos bakancsa, amit büszkén mutogatott, hogy azzal még senkibe nem rúgott bele. Mondta, hogy megszabhatom, ki legyen majd az első, akin felavatja. Persze, csak mondta. Kérdeztem tőle: Tasli, most hová fogsz menni, ha hazamenni nem akarsz? Kérsz kaját, vagy valami kis pénzt? Nem kért, hanem tudod mit mondott? Majd küldök neked képeslapot! – ezt mondta. Fél évig sikerült bujkálnia, aztán nevelőintézetbe csukták. Amúgy kitűnő tanuló volt, míg középiskolába járt. Aztán már nem járt. A fél év alatt összehoztak egy abortuszt egy lánnyal, akit később rövid időre feleségül vett; 18 éves korukra meg is született Andrea, Tasli tündéri kislánya. Tasli mostanában ismét kóborol. Megjárta a börtönt is. Ilyen az én egyszer volt Tasli barátom. 2. Önismereti csoportba jártunk, a punkok és én. Én nem vagyok punk, sosem voltam. Ők is tudták, mégis valamiképpen közéjük tartoztam. Perememberek voltunk, másban mások, összetartoztunk gyökereinknél fogva. Vannak, akik különállónak látszanak, vannak, akik különállóak, de nem látszanak annak. Így voltunk a punkok és én. Tükröt tartottunk egymásnak. Talán erre volt jó az egész. Bennem nincsen csordaszellem, a punkokban volt. Az önismereti csoportban találkoztunk. Egy punk önismereti csoportban. Nem így indult, ez lett belőle. A csoportvezető, Feri, bátor ember volt, vagy csak esélyt akart adni a punkoknak. Igen, emlékszem, hogy ezt mondta, addig sem a pályaudvaron vannak, addig is értük történik minden. A punkok csak egymást tűrték meg, és engem. Fiúk voltak. Kamaszok, velem egyidősek. Azt mondták a csoport vezetőjének, Ferinek, a szintén férfinak, nők ne jöjjenek, csak a Helga. Feri megkérdezte, volna- e kedvem egy ilyen csoportba járni. Miért ne lett volna? Feri azt is mondta, tehetségesek, izgalmasak, csak egy kicsit narkóznak. Nincs más választás, utolsó szalmaszálak vagyunk. Téged is hívnak. Te is olyan más vagy, Helga – ezt mondta. Nem vagyok leszbi, bár ilyen barátnőim is vannak. Éppenséggel háromgyerekes anya vagyok, ha ez a történet szempontjából bármit is számít. Akkor pedig egy érzékeny kamasz voltam. Az írás volt a mindenem. Ez számít. Ma is csak ez számít. A punkoknak meg Bolívia. Szerintem, azt sem tudták hol van, csak úgy bedobták, jól hangzott, jól lehetett dobálózni vele." A Helga olyan Bolívia, Tasli, a bakancsod olyan Bolívia." Jól lehetett álmodozni Bolíviáról, mindenre úgy gondolni, olyan Bolíviásan. Tudtam, hogy egyszer megírom Bolíviát és a punkokat. De nem ezért volt fontos, ami fontos volt. Hanem az érzéseik és az érzéseim miatt. Amikor Fekete azt mondta, ő most legszívesebben egy szék lenne, amit az első kocsmai verekedésben összetörnek, a csoportvezető rám nézett, és megkérdezte volna-e kedvem beleülni egy amolyan forró székbe. Akik jártak már önismereti csoportban, talán tudják, mit jelent ez. Egy lehetőleg kényelmes széket, amiben addig kell ülni, amíg csak a kérdések záporoznak. Jó sokáig ültem ott. Minden érdekelte őket. Ebben is hasonlítottunk. Hogy mi lett Bolíviából, azt máskor mondom el. 3. Az ő álmaik, az én álmaim, mások voltak, persze. Nem tudom, mégis mihez kezdtek volna Bolíviában. Mi máshoz, a punkságon kívül. Valamiféle szabadságra vágytak. Azt hitték, Bolíviában még a levegő is más, vagy ott legalább úgy tudnának tenni, mintha még a levegő is más volna. Engem nem nagyon érdekelt Bolívia, bár értettem a lényegét. Úgy gondoltam, ami az én álmaimat jelenti, az nem Bolíviában van. A punkok úgy hitték, Bolíviában képesek lennének olyasmire, amire itthon nem. Lehet, hogy nem szép tőlem, de én ezt nem így gondoltam. Úgy gondoltam, hiába mennének oda, ott is ugyanilyen punkok lennének. Ott sem tudnának mit kezdeni magukkal. Ott is csak lopnának. Leginkább szeretetet, ha az érzéseket lopni lehetne. És teljesen úgy látszott, hogy az álmaikért semmit sem tesznek, én legalábbis spanyol szótárt sem láttam soha a kezükben. Egyszer szóba kerültek a versek, hogy én mindig verseket olvasok. Petrónak, miután némi érdeklődést mutatott, ajándékba adtam egy verseskötetet. Még aznap bevitte az antikváriumba, mert másra jobban kellett a pénz. Ezek után úgy voltam én a Bolíviájukkal, mint ők az én verseskötetemmel. De azért érdekeltek, persze, az én érdeklődésem útjába nagyon nehéz akadályokat gördíteni. Érdeklődtem és figyeltem, próbáltam eligazodni köztük, az önismereti csoporton belül és kívül, nem volt könnyű. Már csak azért sem, mert az önismereti csoportba nem jártak mindannyian. Nem tudom, hányan lehettek. Talán kéttucatnyian. A legerősebb benyomásom az volt róluk, hogy a többségük érdekes, tisztaszívű ember, mégsem találja egyikük sem a saját útját. Mindig csak egymás után mentek, mindig többes számban gondolkodtak. Ha ő, akkor én is, valahogyan így. Nagyon ritkán fordult elő, hogy bármelyikükkel is kettesben beszélgettem volna. Mindig társaságban voltak. Mint akik nem tudnak, nem igazán akarnak egymagukban maradni bizonytalanságaikkal. Együtt akartak sodródni. A csorda szelíd volt, de vonzotta a veszélyt. 4. Volt bennük olyasmi is, ami nem tetszett. Az sem tetszett különösebben, hogy punkok, úgy voltam vele, egyik punk, a másik rocker, de erről bölcsen hallgattam, Petró biztosan megharapott volna, ha nem hallgatok. Nem volt olyan elviselhetetlen a zene, amit hallgattak, nem tűnt hallgathatatlanul rossznak. Bár a zenéhez nem túl sokat értek. Nem igazán érdekelt, hogy punkok. Nem érdekelt, miért járnak bakancsban. Nem találtam értéknek a punkságukat, csak amolyan állapotnak. Vagyis nem én fogom megírni a punk eszmetörténetet. Nem a punkságuk érdekelt, hanem ami azon is túl van. Az emberségük, az egyéniségük, ami nem a frizurájukban, vagy a bakancsukban rejlik. Nem a zenében, amit hallgatnak, és nem az anarchiás szemléletükben. Nem tetszett, hogy isznak és narkóznak. Még a cigifüstöt sem bírom. Köhögök tőle. Más bajom nem volt velük. A többségük ártalmatlan és kedves volt. Csak két félelmetes alak volt köztük, őket próbáltam elkerülni. Egyikük Petró volt. Mivel Tasli és Petró sokat lógtak együtt, én pedig sokat voltam Tasli társaságában, Petrót nem nagyon tudtam elkerülni. Nem szívesen gondolok rá. Félelmetes ember volt. Meghalt. Alig 23 évesen öngyilkos lett. Úgy érezte, már csak ez maradt. Magára maradt. Majd azt is elmondom, hogyan. Azt hiszem, ez a vad, pusztító hajlam riasztott benne a legjobban, ami később önmaga, a saját élete ellen fordította. Erőszakos volt, egyszer engem is meglökött, igaz, részegen. Attól fogva nem álltam szóba vele. Engem ne lökdössön. Részegen sem. Akárkinek nem tűröm el, akárki kedvéért nem viselem el. Nem foglalkoztam Petróval, nélküle is voltak éppen elegen. Ez sem volt szép tőlem, de Petrótól valóban féltem. Lehet, hogy hinnem kellett volna Bolíviában, s akkor másként történik minden. De én akkoriban még a saját álmaimban sem hittem. Azért álmodoztam, mert álmodozni jó volt, nem azért, hogy el is higgyem. Ha az álmaimban nem is bíztam, a fiúkban hinnem kellett volna. Hinni Bolívia levegőjében, az Andok varázserejében. A természetben és az életben. Hinni, hogy a fiúk Bolíviában megváltoznának. Feketéből ott tényleg akadémikus lenne, a fizika doktora. 5. Feri megkérdezte tőlünk az Ökörben, (így hívtuk az önismereti kört), milyen jelet választanánk magunknak. Valamit, ami kifejez bennünket. Petró azt mondta, Napóleon-konyak, én meg azt mondtam, hogy bögre. Cserépbögre. Lehetőleg mázas. Legyen egy kis fénye. Én szeretem, ami csillog, a napot, a napsütötte vizet, mindent, ami fényes. A bögre azért is jó jel, mert sok mindent elmond rólam. A bögre nem kristálypohár, és nem is aranyserleg. A bögre cserépből van, semmi feltűnő nincs rajta. Nem feltűnően szép, nem az a rendeltetése. De amúgy egy bögrének jó dolga van. Az emberek kézről-kézre adják, jókat isznak belőle, mindenféle nedűket, akár Napóleonkonyakot is, van, aki bögreszám issza, van, aki vödörszámra. Ilyeneket mondtam az Ökörben, tetszett is a fiúknak nagyon. Mondtam mást is, azért jártam az Ökörbe, hogy mindenféléket mondjak, ha rám kerül a sor. Azt mondtam a fiúknak, a bögre, az szeret kéznél lenni. Szereti, ha adhat magából valamit, ami jó. A bögre azért bögre, hogy valami haszna is legyen. Ne csak úgy legyen. És a bögre nem válogat, ihat belőle akárki. Az is, aki tejpárti, meg az is, aki sörpárti. A bögre szeret mindenkinek örömet szerezni. A másiknak a kedvébe járni. A bögre egyet nem szeret. Üresen ásítozni egy porosodó polcon, amelyen ottfelejtik. A bögre törékeny. Vigyázni kell rá. Még a kocsmai verekedésben is, különben miből innának a fiúk egy jól sikerült verekedés után. Ezt is mondtam nekik. Az, hogy bögre vagyok, az Ökörben jutott először eszembe, de attól fogva gyakran eszembe jut. Az Ökörben jól tudtam adni magamat, őszintén, ahogyan éppen bennem volt. A fiúk pedig értékelték, amit mondtam. Értékelték, de nem éltek vele. Nem gondolták, hogy amiket mondok, az a sajátjuk is lehetne. Egyikük sem akart bögre lenni, ez is biztos. Nekik másféle értékrendjük volt, nem ilyen bögrés. De a csordaszellem ellenére nagyon is különbözőek voltak. Voltak köztük olyanok, akikből amolyan átlagosnak mondható felnőtt vált. Ma már senki nem bámulná meg az utcán, és senki nem gondolná róla, hogy egyszer még az Ökörbe is járt, két szipuzás között. Nem mindegyikük volt Tasli, Petró, Garabonciás. Róla még nem írtam. Most írok. Garabonciással ugyanabba a gimibe jártunk. Jó gimi volt. A nevében benne volt, hogy Kísérleti Gimnázium. Ez sok mindent elmond. Nem tudom, hogy a giminek, vagy a saját tehetségének köszönhető, hogy Garabonciás sem kallódott el. Sokáig járta a sötét siralomvölgyet, de mindig Garabonciás maradt. Mindig tisztelni valóan okos, különleges és vonzó ember. Hozzá vonzódtam később leginkább. Azt hiszem, ő került a legközelebb Bolíviához. Dél-amerikai zenét játszik főállásban. Ez a munkája. Majdnem Bolívia. Vagy teljesen az. 6. Szívesen voltam velük, szívesen voltak velem. Belefért a beszélgetés az idejükbe, a semmittevésükbe, vagy nem is tudom. Velem voltak, ha fodrászhoz mentem, akkor is, ha könyvesboltba. Kicsit megbámultak minket. Más nem volt. Jókat beszélgettünk, érdekes fickók voltak. És olyan kíváncsiak rám, nem tudom, miért. Azt mondták, a csorda földre szállt angyala vagyok. Szívük joga, mit mondanak. Hogy mit találtak bennem maguknak, azóta sem értem. És hogy a többi lánnyal mi bajuk volt, miért nem engedték be őket az Ökörbe, azt sem tudom. Lehet, hogy nem akarták kibeszélni nekik az önismereti dolgaikat, mert tőlük akartak valamit, férfiakarattal. Tőlem ilyesmit nem akartak, én máshogyan voltam az esetük. Ez a sajátos és érdekes viszony mindvégig megmaradt. Taslival és Garabonciással is, a némi vonzalmak ellenére.
Petró közben megnősült. Ő nősült meg először. Talán még húsz éves sem volt. Nem tudom, mi történhetett. Bizonyára családra vágyott. Petró helyes fiú volt. A leghelyesebb punk, akit ismertem. Kisfiúsan férfias arca volt, szépek voltak a vonásai. Megtévesztő férfiszépség volt. Lehet, hogy a többi csaj bukott rá, én nem. Elég volt a szemébe néznem ahhoz, hogy eltűnjenek a vonásai, a szépsége. Én csak a pusztítást láttam a szemeiben. Elvetemültnek láttam, és nem tudtam mit kezdeni vele. Ő sem velem. Tartott tőlem, attól, aki vagyok. Én pedig féltem tőle. Szabályosan féltem. De ott volt a csorda mindig velem és körülöttem. Nem engedték volna, hogy Petró bántson. Kellettem a csordának. A csorda akarata erősebb volt Petró akaratánál. Petró leszokott az alkoholról a felesége oldalán. Azelőtt úgy ivott, mint a kefekötő. Útjai elváltak a csordától, az Ökörbe se jött többet. Nem nagyon tudtam, mi lehet vele. A fiúk, lehet, hogy tudták, csak nem mondták. Én meg nem is kérdeztem. Örültem, hogy elment. Egy gonddal is kevesebb. Egy valódi félelemmel kevesebb. Ezt gondoltam, Petró. Ha esetleg olvasnád, odaát, amit írok. Nem volt szép tőlem, hogy ezt gondoltam, ne haragudj. Úgy tudtál haragudni, emlékszel? Petró felesége sem volt soha punk. Egyszerű szépség volt, vidéki lány. El is vitte magával Petrót a szülőfalujába. Bár Bolíviába vitte volna. Petró egy napon visszajött, kereste a csordát. A csorda már nem ugyanaz volt. Már nem jártunk azt Ökörbe se. Megnősültek, vagy börtönben ültek, néhányan még mindig csak kóboroltak, én pedig éppenséggel főiskolás voltam egy másik városban. Bár én lettem volna szerintem az utolsó, akit Petró megkeres. S ha megkeres is, féltem volna tőle. Petró beszélni akart valakivel. Bárkivel, aki régen ismerte. Nem értek rá. Más dolguk volt, tényleg. Mással voltak elfoglalva, az is fontos volt, fontos lett volna Petróval is beszélgetni, máskor, később, kicsit később, még ma, de nem most, addig várj, Petró. Nem várt. Elment. Elment örökre. A sírjára árvácskát ültettek. Azt mondja a csorda, Petró nem találta Bolíviát, nem találta a házasságban, a józan életben, de nem találta a csordában sem. Petró Bolíviája egy másik Bolívia volt. Nem tudom, milyen Bolívia, de Bolívia. Nem tudom, hogy kereste-e, vagy nem hitt Bolíviában sohasem. Nem hitte, hogy eljuthat oda, pedig ma is még csak 34 éves lenne. (A felső képen: Punk – ismeretlen szerző fotója. Az alsó illusztráció Szigeti Edit festményének mása. Címe: Piros punk hal) Szatmári Helga
|